A hőskor (1802–1870)

Bár az Ásvány- és Kőzettár e néven csak 1939 óta áll fenn, gyűjteményeinek története a XIX. század első éveire nyúlik vissza. Az 1802-ben alapított Országos Széchényi Könyvtár számára az alapítást követően többen is adományoztak különböző történelmi relikviákat és természeti tárgyakat, köztük ásványokat. Az országos könyvtár fundamentumán lassacskán egy nemzeti gyűjtemény indult fejlődésnek. Az országgyűlés 1808-ban – József nádor hathatós támogatásával – törvényt hozott a Magyar Nemzeti Múzeum létesítéséről. A múzeum gyűjtőkörébe a Miller Jakab Ferdinánd igazgató által készített tervezet szerint a „hazánkban termő ... értzek, gyémántok [ti. drágakövek], földek, kövek és kővéváltak”, vagyis az akkori tág értelemben vett ásványok avagy fosszíliák is beletartoztak. Miller tervezete szerint az ásványgyűjtemény gyarapodása a „hív Hazafiaknak ezen ditső Intézethez való jó akaratjokon”, vagyis elsősorban adományokon alapulhatna, „mivel ha tekintjük azon sok tökélletes Ásványos-gyűjteményeket, mellyek az Országban ide s tova magános Házakban vagynak, nagy reménységünk lehet, hogy többeket minden költség nélkül egybegyűjthetünk.”

A gyarapodás fő forrását – rendszeres dotáció híján – valóban az egyedi példányoktól teljes kollekciókig terjedő adományok jelentették, többségükben természetszerűen hazai példányok. Ez beleillett az eredeti múzeumi koncepcióba, mely szerint a Nemzeti Múzeum a magyar vonatkozású, illetve hazai tárgyak (hungaricumok) tárháza legyen. Nagyobb gyűjteményeket adományozott például József nádor és Szapáry Péter gróf (1809), valamint gróf Brunswick Józsefné (1827), ez utóbbi kollekció végül csak 1850-ben került be a múzeumba. A híresen szép vasércgyűjteményt Kubinyi Péter küldeményei alapozták meg. A szabadságharc utáni időszakból Kubinyi Ferenc nevéhez fűződik számos ajándék. Ez időben a múzeummal „egybekötésben” működő Magyarhoni Földtani Társulat, illetve a gyűjteményét 1856-ban átadó Királyi Magyar Természettudományi Társulat jóvoltából is jelentős volt a gyarapodás. Vásárlásokra csak alkalomszerűen került sor, így a pesti árvíz okozta károk enyhítésére 1839-ben Szaibély István, 1842-ben Podmaniczky Károly báró, 1845-ben Petz Vilmos ásványgyűjteményét vették meg. A gyűjtések és a cserék szerepe alárendelt volt.

Bár a gyűjtemény tervszerű gyarapítására nem volt mód, az összegyűlt igen heterogén anyagot már az 1810-es években igyekeztek megfelelően elrendezni. 1810-ben Werner szisztémája alapján fölállították az ásványrendszertani gyűjteményt. A topografikus gyűjteménybe sorolták a hazai ásványokat és kőzeteket vármegyék szerinti bontásban. Az 1811-ben József nádor rendeletére beküldött minták alapozták meg a kőszéngyűjteményt. Az 1821-ben készült első összefoglaló katalógus szerint a rendszertani gyűjtemény 4376, a topografikus gyűjtemény 2075, a kőszéngyűjtemény 400, a geognosztikai (voltaképp kőzet-) gyűjtemény 243 tételt tartalmazott. Az 586 tételnyi duplum nagyobbik része is ásvány és kőzet volt. Az 1838-as árvíz által megtizedelt gyűjtemény a későbbiekben csak szerényen gyarapodott, hiszen 1870-ben, a „hőskor” végén az egész ásvány- és őslénytani anyag csak 12441 tételt tett ki.

Ugyan a nádor rendeletére a múzeum gyűjteményei már 1811 óta látogathatóak voltak, az első igazi kiállítást csak 1814-ben, a mai Múzeum körúti telken álló régi épületbe költözés után rendezték be. A Természetrajzi Tár 12 terméből az ásványok és a kőzetek négy helyiséget foglaltak el. Egy nagy teremben mutatták be a magyarországi topografikus gyűjteményt és a kőszénmintákat, három szobát pedig az ásványrendszertani kiállítás töltött meg. A korabeli beszámolók az arany-, ezüst-, tellúr- és más ércásványok mellett az opálokat és a hihetetlen formagazdagságukkal kitűnő gömöri limonitpéldányokat emelték ki. 1838-ban a régi múzeumépület lebontása miatt a gyűjteményeket ládákba csomagolták, és 1846-ig a Ludoviceumban őrizték. A Nemzeti Múzeum új épületében az 1850-es években nyílt újra meg az ásványtani kiállítás, mely a II. emelet két termét foglalta el. Középen két-két szekrényt töltött meg a néhány száz kézipéldányból Mohs rendszerét követve összeállított szisztematikus gyűjtemény, a falak mentén pedig nagyobb díszpéldányok sorakoztak. A folyosó egy részét foglalta el a vármegyék szerint elrendezett magyarországi kőzetgyűjtemény.

Egy valódi múzeum nem képzelhető el szakszemélyzet nélkül. A „Természetiek és Kézműtaniak Tára”, amelyhez az ásványgyűjtemény tartozott, 1810-ben kapta első tisztviselőjét, Tehel Lajos óbudai orvos személyében. 1814-ben kinevezett segéde, Jonas József személyében már vérbeli mineralógus került az intézményhez. Jonas azonban, aki Tehel halála után, 1817-től a tár vezetője lett, 1821-ben, fiatalon elhunyt, és utána csaknem fél évszázadig kizárólag állattani, illetve növénytani érdeklődésű szakemberek tevékenykedtek a 2–3 fős tárban. Jonas 1820-ban megjelentetett topografikus ásványtani kötetén kívül említésre méltó tudományos produktum nem született e korban.

Az aranykor (1870–1919)

Az ásványgyűjtemény fénykora az Ásvány-Őslénytár önállósodásával és az 1866 óta a múzeumban dolgozó Krenner József tárvezetői kinevezésével (1870) vette kezdetét és lényegében Krenner nyugalmazásáig (1919) tartott. Bármilyen kvalitásokkal is bírt Krenner, a páratlan fejlődés nem kizárólag az ő személyes érdeme volt. Közrejátszottak olyan tényezők, mint a kulturális kormányzat megnövekedett pénzügyi lehetőségei a „békeidők” rohamos gazdasági fejlődése következtében, a kiegyezés előtt éppen nemzeti jellege miatt hátrányokat szenvedő múzeum helyzetének jelentős javulása, vagy éppen Pulszky Ferenc, az új nemzeti múzeumi igazgató rátermettsége és kapcsolatai. Mindez még mindig kevés lett volna. Krenner azonban mély barátságba került Semsey Andor földbirtokossal, aki az 1870-es évektől több, mint negyven éven át az állami támogatást jóval meghaladó pénzösszeggel segítette a tár munkájának minden területét.

A példátlan gyarapodás, mely az intézményt néhány évtized alatt Európa legelső ásványgyűjteményei sorába emelte, 1870-ben, a 40 000 példányos Lobkowitz-gyűjtemény megszerzésével kezdődött el. (Azt, hogy az országgyűlés pénzt adott a vételre, Pulszky, mint befolyásos kormánypárti képviselő érte el.) A véletlenszerű, ajándékozásokon alapuló gyarapodást felváltotta a vételekre épülő, tervszerű fejlesztés. Az újonnan felfedezett ásványfajokat és a kiemelkedőbb példányokat a világ minden tájáról beszerezték. Ezt eleinte az éves állami dotáció, majd főleg Semsey rendszeres adományai tették lehetővé. A leghíresebb ásványkereskedők fordultak ajánlataikkal Krennerhez, aki rendkívüli esetekben rögtön Semseyhez sietett, és annak jóváhagyása után sürgönyileg rendelte meg a példányt. Az ajándékba kapott vagy gyűjtött darabok szerepe a gyarapodásban általában alárendelt volt, de számuk egyes években a több százat is elérte. A gyűjteményben – az őslénytani anyaggal együtt – a korszak végére mintegy 120 000 darab volt.

A tár, amely az egész időszak alatt a múzeum épületének II. emeletén volt, 1919-re már csaknem a teljes déli szárnyat elfoglalta. A gyűjtemények gazdagodásával együtt a kiállítások területe is nőtt, az 1870-es 370 m²-ről az 1919-es 920 m²-re. A helyszűke miatt a dolgozószobák a könyvtárral együtt a folyosóra szorultak. 1919-ben öt termet foglalt el a Dana szisztémája alapján elrendezett rendszertani, egyet az általános ásványtani (terminológiai) kiállítás, kettőt-kettőt a magyarországi ásványok és a kőzettani bemutató. A több ezer példányt felvonultató kiállítás elismerten a világ legszebb ásványtani látványosságai közé tartozott.

Az Ásvány-Őslénytár – Krennerrel együtt – három- majd négyfős szakszemélyzete úgyszólván kizárólag ásványtani kutatásokat folytatott. Hosszabb ideig működött a múzeumban Schmidt Sándor (1876–1894), Franzenau Ágoston (1883–1919), Loczka József (1888–1912), Zimányi Károly (1895–1932) és Zsivny Viktor (1912–1943). Krenner és munkatársai, akik a kristálymorfológia és a leíró ásványtan elismert szaktekintélyei voltak, kutatásaikat a gyűjtemény kitűnő anyagán végezték. A világ minden tájáról beszerzett ásványokat tanulmányoztak, az általuk leírt és ma is elfogadott tíz új ásványfaj azonban egy kivétellel Magyarországról került elő. Az 1882-ben létesített kémiai laboratórium és a vegyészi állás nagyban hozzájárult a kutatások eredményességéhez. Az egyéb vizsgálatok java részét a közeli egyetemi laboratóriumokban végezték, mivel Krenner, mint professzor, a műszerek zömét ezen intézetek számára szerezte meg.

Vihar előtti csend (1919–1956)

Az 1910/20-as évek fordulóján az „aranykort” eredményező egyedülálló konstelláció véget ért. Magyarország politikai és gazdasági összeomlása alapvetően megváltoztatta a múzeum társadalmi-gazdasági környezetét, Krennert nyugdíjazták (1919), a következő évben ő, majd 1923-ban Semsey is meghalt. A két világháború közötti korszakot Zimányi (1932-ig) majd Zsivny (1943-ig) vezetése alatt a tár egyfajta „Csipkerózsika-álomban” töltötte el, legalábbis a Krenner-korszakkal összehasonlítva. Jelentős szervezeti változás volt, amikor az Ásvány-Őslénytárat 1939-ben Ásvány- és Kőzettani, illetve Föld- és Őslénytani Tárra bontották. Bár a II. világháború a földszinti kémiai laboratórium elpusztulásán kívül közvetlen kárt alig okozott a tárban, az ország kivérzése és a vasfüggöny lehullása közvetett módon rendkívül kedvezőtlen hatással járt. Az ötvenes évek elején Tokody László (igazgató 1943–1963 között) vezetése alatt megélénkülő muzeológiai tevékenységet és az egész Ásvány- és Kőzettárat 1956-ban végzetes csapás érte: a felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény legnagyobb része a szovjet tankok lövedékei által okozott tűzvész martaléka lett.

A gyarapodás – melynek forrása főleg gyűjtés és ajándékozás, kisebb részben vétel, alárendelten csere volt – ekkoriban erősen ingadozott, de a Krenner-korszakétól elmaradt. A gyűjtési lehetőségek a trianoni béke, a vételek az anyagi források szűkőssége miatt jelentősen megcsappantak. Eleinte a gyűjteményi munka jelentős részét az előző korszakban bekerült példányok feldolgozása adta. A külön leltározott részgyűjtemények kommasszálását, illetve újraleltározását előbb a II. világháború akadályozta, majd a megkezdett munka eredményeit megsemmisítette az 1956-os tragédia.

Az ásványtani kiállítás terjedelme és felépítése a két világháború között lényegében nem változott, így lassan elavult, de anyaga révén lenyűgöző maradt. A kiállítást a légitámadások miatt 1943-ban bezárták. A háború utáni nehéz körülmények miatt az (előzőnél kisebb) új állandó kiállítás csak 1952-ben nyílt meg. Az 1. terem az ásvány- és kristálytani alapfogalmakat és a legfontosabb ásványképződési folyamatokat mutatta be, a 2. és 3. teremben volt az ásványrendszertani kiállítás, míg a 4. terem a rendszeres kőzetgyűjtemény mellett a kőzettan alapelemeit tárta a látogató elé. Az 5. terem az ásványi nyersanyagokat és drágaköveket, a 6. terem az ásványtan, a kőzettan és a bányászat magyar vonatkozásait mutatta be.

A kutatók – Zimányi, Zsivny, Koch Sándor (1919–1935), Vendl Mária (1920–1938), Tokody és Erdélyi János (1937–1957) – nagy része Krenner-tanítvány lévén az ő nyomdokait követte, a fő kutatási irány a kristálymorfológia, a leíró és topografikus ásványtan volt, nemzetközileg elismert szinten. Az 1930/40-es években kezdődött meg a petrográfia művelése Herrmann Margit (1934–1957) majd Szentpétery Zsigmond (1944–1952) révén. A korszerű műszerek egyre fokozódó hiánya, később a nemzetközi kapcsolatok megszakadása azonban nagyban gátolta az osztályon folyó tudományos tevékenységet.

Újrakezdés után (1956–)

Az 1956. október 25-i nagy tűzben teljesen elpusztultak az Ásvány- és Kőzettárnak a Nemzeti Múzeum II. emeleti déli szárnyán lévő raktárai és dolgozóhelyiségei , a gyűjteményi, könyv- és iratanyaggal együtt. Kiégett a kiállítás 5., és részben a 4. terme is, csak a nyugati szárnyon lévő kiállításrész vitrinjeiben és azok fiókjaiban elhelyezett anyag és a földszinti laboratórium maradt épen. A tűzvész a tárat csaknem a Krenner-korszak előtti állapotába vetette vissza. Az 1963-ig Tokody László irányítása alatt folyó mentés, romeltakarítás és újjáépítés után a tár helyzete a hatvanas évek közepére konszolidálódott. Ezután Ravasz Csaba (1963–1970), majd ideiglenesen Jánossy Dénes őslénytári igazgató, 1979-től Embey-Isztin Antal vezeti a tárat. Az Ásvány- és Kőzettár életében 1995-ben következett be újabb nagy változás, amikor a tár csaknem 150 év után újra a Ludoviceumba költözött, ahol a földszint déli szárnyának szépen felújított helyiségeit foglalja el .

1956-ban a 130 000 ásvány- és a 8000 kőzetpéldány 80-90%-a elpusztult. Az 1295 meteoritból 610 maradt meg. A veszteségeket hazai és külföldi magánszemélyek és intézmények adományai is megkísérelték enyhíteni. Rendkívüli költségvetési támogatással sikerült néhány régi magángyűjtemény maradványait (mintegy 4000 db-ot) megvásárolni. A hetvenes évek óta elsősorban Rudabánya, Gyöngyösoroszi és Recsk környékén folytatott rendszeres ásványvásárlások a szerény anyagi lehetőségek mellett is jelentős gyarapodást hoztak. A hazai ércbányászat az 1980–90-es években lényegében megszűnt, így a vételeket azóta főként ásványbörzéken, magángyűjtőktől lehet lebonyolítani. Az alkalomszerű gyűjtések inkább csak dokumentációs és kutatási anyagot szolgáltatnak. A duplumanyag minősége miatt a cserelehetőségek korlátozottak.

Jelentős előrelépés történt a gyűjtemények rendezése területén. A romok átválogatása után lezajlott a korábban vagy tizenötféle külön leltárban nyilvántartott anyag maradványainak egységes újraleltározása, melyet megnehezített a leltárkönyvek jelentős részének pusztulása. Ezután megtörtént az ásványgyűjtemény kommasszálása. A példányokat rendszertanilag, azon belül a lelőhely, végül a leltári szám szerint rendezték el. A gyűjtemény elhelyezése a Ludovikában ugyanezen alapelvek szerint történt meg.

A tűzvész utáni új állandó kiállítás 1962-ben nyílt meg. 1. terme általános ásványtani és ásványgenetikai ismereteket nyújtott, a 2. a Dana-féle rendszertan sorrendjében mutatta be az ásványokat, közepén nagyobb meteoritokkal, ill. másolataikkal. A 3. teremben a kőzetek voltak kiállítva genetikai csoportosításban. A 4. helyiségben a hazai ércbányászat és ásványai kaptak helyet. Az 5. helyiség a magyar bányászat és ásványtan történetét mutatta be. 1973-ban a 4. és 5. termet, majd 1988-ban a kiállítás többi részét is le kellett bontani. Az új kiállítási épületben helyhiány miatt egyelőre csak kisebb ásványtani kiállításrészek elhelyezésére van mód.

A négy-öt fős muzeológusállomány az időszak elején sokat cserélődött. Hosszabb ideig működött a tárban Örkényiné Bondor Lívia (1960–1981), Vinczéné Szeberényi Helga (1961–1993) és Noskéné Fazekas Gabriella (1963–1989). A jelenlegi munkatársak Embey-Isztin Antal (1967–), Szendrei Géza (1981–), Papp Gábor (1987–), Lelkesné Felvári Gyöngyi (1993–) és Gaál Zoltán (1994–). A tárban az ötvenes évek vége óta túlnyomórészt kőzettani érdeklődésű szakemberek dolgoznak, fő kutatási területük a hazai magmás és törmelékes üledékes kőzetek ásvány- és kőzettana, a metamorf kőzetek és az alsó földkéreg és felső földköpeny petrológiája. Az ásványtanon belül művelt kutatási ágak a talajásványtan, Kárpát-medencei topografikus és leíró ásványtan, illetve tudománytörténet.